Az ember sorsát egy csomó dolog befolyásolja: a döntései, a barátai, a tanulmányai… és nem utolsó sorban a családja. Ez az egyetlen olyan dolog, ami felől nem mi döntünk!
Na de mi van akkor, ha az újdonsült jövevény egyszerűen nem illik bele abba a családba, amelybe születik? Ahogy a gyermek cseperedik, ez egyre jobban kiütközik. Egyre többet veszekszik szüleivel, testvéreivel, és egyre kevesebb dolgot mond el nekik… majd fokozatosan eltávolodik rokonaitól.
Vagy valami sokkal rosszabb dolog történik: már idejekorán rájön, hogy valami nem stimmel vele és ezt megpróbálja a végsőkig titkolni. A folyamatos hallgatás, takargatás szégyenérzetet okoz, melyet szinte soha nem fog tudni levetkőzni. … Majd végül az időzített bomba felrobban: lebukik. A családtagjai nem fogadják el őt, tiltják, imádkoznak érte, rejtegetik… Vagy a legeslegrosszabb: kidobják őt! Innentől kezdve a sorsa megpecsételődött…
Emberünk több hónapos, vagy akár egy-két éves vívódás után, félve a fent említett következményektől próbál megosztani valamit a családjával. Fél, de bízik benne, hogy lesz legalább egyvalaki, aki elfogadja… De nem. A többiek nem tudják, és nem is akarják beleképzelni magukat az ő helyzetébe. Félnek attól, hogy miatta megbélyegzik majd az egész rokonságot…
Ezt a történetet nemrég az egyik általam jól ismert vlogger osztotta meg. Napokig “csövezett” a Nyugati Pályaudvaron, napról-napra élt. Majd szép lassan a saját lábára állt. Sorait olvasva jöttem rá, hogy sajna rám is hasonló sors vár… Én még titkolózom, a bombám már ketyeg, de még nem robbant. Félek.
Az LGBTG emberekre nagyrészt hasonló sors vár. Nagyon ritka az elfogadó környezet… Aki jelenleg is ebben a cipőben jár, azoknak ezúton kívánok sok szerencsét!
Ui.: A rossz megfogalmazásért ill. a helyesírási hibákért bocsánatot kérek!
