Helyzetjelentés

Kezdődik megint minden előről… Koli, suli ,szorongás, túlaggódás, osztálytársak általi basztatás, folytonos hasgörcs. Így a korona miatti hat hónapos szünet után még nehezebben fogom viselni ezeket.

Ma (08.31) költöztem be a koliba. Nagy nehezen minden cuccot sikerült elhelyezni legalább egy ideiglenes helyre, már csak be kell ágyaznom. A szobatársaim rendesek, de a nevelők miatt állandóan szorongok…

A suliban az osztálytársaim nem igazán fogadnak be maguk közé (én vagyok az a tipikus különc), és a tanárok többsége utál (csak azt tudnám miért…). Sajnos ezek miatt az iskola is elég rossz.

A fent leírtak miatt nagyon ideges vagyok/leszek. Remélem ezt az évet azért kihúzom valahogy ép idegekkel…

Ezt a posztot lehet, törölni fogom. Megpróbálok minden nehézség ellenére sokat posztolni ide, vagy legalább heti rendszerességgel…

A család…

Az ember sorsát egy csomó dolog befolyásolja: a döntései, a barátai, a tanulmányai… és nem utolsó sorban a családja. Ez az egyetlen olyan dolog, ami felől nem mi döntünk!

Na de mi van akkor, ha az újdonsült jövevény egyszerűen nem illik bele abba a családba, amelybe születik? Ahogy a gyermek cseperedik, ez egyre jobban kiütközik. Egyre többet veszekszik szüleivel, testvéreivel, és egyre kevesebb dolgot mond el nekik… majd fokozatosan eltávolodik rokonaitól.

Vagy valami sokkal rosszabb dolog történik: már idejekorán rájön, hogy valami nem stimmel vele és ezt megpróbálja a végsőkig titkolni. A folyamatos hallgatás, takargatás szégyenérzetet okoz, melyet szinte soha nem fog tudni levetkőzni. … Majd végül az időzített bomba felrobban: lebukik. A családtagjai nem fogadják el őt, tiltják, imádkoznak érte, rejtegetik… Vagy a legeslegrosszabb: kidobják őt! Innentől kezdve a sorsa megpecsételődött…

Emberünk több hónapos, vagy akár egy-két éves vívódás után, félve a fent említett következményektől próbál megosztani valamit a családjával. Fél, de bízik benne, hogy lesz legalább egyvalaki, aki elfogadja… De nem. A többiek nem tudják, és nem is akarják beleképzelni magukat az ő helyzetébe. Félnek attól, hogy miatta megbélyegzik majd az egész rokonságot…

Ezt a történetet nemrég az egyik általam jól ismert vlogger osztotta meg. Napokig “csövezett” a Nyugati Pályaudvaron, napról-napra élt. Majd szép lassan a saját lábára állt. Sorait olvasva jöttem rá, hogy sajna rám is hasonló sors vár… Én még titkolózom, a bombám már ketyeg, de még nem robbant. Félek.

Az LGBTG emberekre nagyrészt hasonló sors vár. Nagyon ritka az elfogadó környezet… Aki jelenleg is ebben a cipőben jár, azoknak ezúton kívánok sok szerencsét!

Ui.: A rossz megfogalmazásért ill. a helyesírási hibákért bocsánatot kérek!

Rólam… Már amennyit tudnod kell

Szia!/Sziasztok!

Akkor most megpróbálok magamról írni egy kicsit… Nem vagyok egy olyan “hű de különleges” ember, de azért pár dolgot leírok…

Tizenhét éves vagyok; Győrben élek, de Budapesten tanulok (koleszos vagyok), a 11. Osztályt kezdem szeptemberben. Szeretem az extrém stílusú/kinézetű embereket, bár jómagam nem tartozom közéjük. Mindig próbálok nyitott lenni minden és mindenki felé, és próbálok elfogadó lenni.

Főként azért kezdtem el blogot írni mert, kicsit úgy érzem, hogy a körülöttem lévőkkel nem tudok olyan témákat megbeszélni, ami engem foglalkoztat.

Többet így elsőre nem írok (nem untatok senkit 😀), de majd szépen lassan megismer úgy is, aki szeretne…