Egy régi…

Homokos folyóparton sétálok, jobb oldalon a folyó, balon néhány fűzfa. Előttem sétál Ő. Szeretem, de össze vagyunk veszve valamin. Kezd esteledni, a Nap fénye már narancssárgás.

Itt szeretném leszögezni, hogy nem hiszek a reinkarnációban, de ez egy olyan emlékfoszlány, amit nem tudok megmagyarázni. Ez az emlék néha így de ja vu (remélem jól írtam) szerűen beugrik. Nem tudom hol sétálunk, azt sem, hogy mikor.

És a legszomorúbb az egészben: valahányszor ez az “emlék” beugrik, mindig úgy érzem, hogy Ő hiányzik, mindezt úgy, hogy isten igazából azt se tudom ki, de érzem, hogy hozzám tartozik.

Viszonylag sokszor érzem úgy, hogy valaki, vagy valami hiányzik az életemből, és valószínűleg Ő az. Szomorú vagyok, mert úgy érzem, hiába keresem

Nah, éjjeli elvont agymenés: pipa

Eddig történt

Egy jó ideje nem voltam jelen eme csodálatos közösségi portálon… Na de most itt vagyok és megpróbálom elmesélni, mi történt az elmúlt majdnem öt hónapban!

Szeptemberben elkezdődött az iskola. Már a második héten bezárt a suli, mert egy csomóan elkapták ezt a sz@rt… De aztán két hét után ment minden tovább, ahogy szokott…

Októberben elkezdtünk készülni a szalagavatóra, a karácsonyi gálára, és egy színházi előadásra… Végül aztán mind a hármat lefújták…

Novemberben bejelentették az újabb korlátozásokat, és az online-oktatást. Ezzennel kezdetét vette az átlagom és a hangulatom lineáris romlása…

December van. Az emberek karácsonyoznak a családjukkal. Ez számomra az év egyik legrosszabb időszaka. …az első olyan év amikor nem tartom meg a karácsonyt.

Jövőre nézve a kilátások elég rosszak, hogy szépen fogalmazzak, de vannak terveim! 2021-ben szeretnék egy állandó állást suli mellé, szeretnék végre megtanulni sminkelni, és eldönteni, hogy hol fogok továbbtanulni; Illetve jövőre szeretném a sportot is visszahozni az életembe valamilyen formában!

A következő posztról témáját, és idejét tekintve még nem tudok mit mondani… De addig is boldog szezonális üdvözletet minden olvasómnak, már ha van egyáltalán!

Helyzetjelentés

Kezdődik megint minden előről… Koli, suli ,szorongás, túlaggódás, osztálytársak általi basztatás, folytonos hasgörcs. Így a korona miatti hat hónapos szünet után még nehezebben fogom viselni ezeket.

Ma (08.31) költöztem be a koliba. Nagy nehezen minden cuccot sikerült elhelyezni legalább egy ideiglenes helyre, már csak be kell ágyaznom. A szobatársaim rendesek, de a nevelők miatt állandóan szorongok…

A suliban az osztálytársaim nem igazán fogadnak be maguk közé (én vagyok az a tipikus különc), és a tanárok többsége utál (csak azt tudnám miért…). Sajnos ezek miatt az iskola is elég rossz.

A fent leírtak miatt nagyon ideges vagyok/leszek. Remélem ezt az évet azért kihúzom valahogy ép idegekkel…

Ezt a posztot lehet, törölni fogom. Megpróbálok minden nehézség ellenére sokat posztolni ide, vagy legalább heti rendszerességgel…

A család…

Az ember sorsát egy csomó dolog befolyásolja: a döntései, a barátai, a tanulmányai… és nem utolsó sorban a családja. Ez az egyetlen olyan dolog, ami felől nem mi döntünk!

Na de mi van akkor, ha az újdonsült jövevény egyszerűen nem illik bele abba a családba, amelybe születik? Ahogy a gyermek cseperedik, ez egyre jobban kiütközik. Egyre többet veszekszik szüleivel, testvéreivel, és egyre kevesebb dolgot mond el nekik… majd fokozatosan eltávolodik rokonaitól.

Vagy valami sokkal rosszabb dolog történik: már idejekorán rájön, hogy valami nem stimmel vele és ezt megpróbálja a végsőkig titkolni. A folyamatos hallgatás, takargatás szégyenérzetet okoz, melyet szinte soha nem fog tudni levetkőzni. … Majd végül az időzített bomba felrobban: lebukik. A családtagjai nem fogadják el őt, tiltják, imádkoznak érte, rejtegetik… Vagy a legeslegrosszabb: kidobják őt! Innentől kezdve a sorsa megpecsételődött…

Emberünk több hónapos, vagy akár egy-két éves vívódás után, félve a fent említett következményektől próbál megosztani valamit a családjával. Fél, de bízik benne, hogy lesz legalább egyvalaki, aki elfogadja… De nem. A többiek nem tudják, és nem is akarják beleképzelni magukat az ő helyzetébe. Félnek attól, hogy miatta megbélyegzik majd az egész rokonságot…

Ezt a történetet nemrég az egyik általam jól ismert vlogger osztotta meg. Napokig “csövezett” a Nyugati Pályaudvaron, napról-napra élt. Majd szép lassan a saját lábára állt. Sorait olvasva jöttem rá, hogy sajna rám is hasonló sors vár… Én még titkolózom, a bombám már ketyeg, de még nem robbant. Félek.

Az LGBTG emberekre nagyrészt hasonló sors vár. Nagyon ritka az elfogadó környezet… Aki jelenleg is ebben a cipőben jár, azoknak ezúton kívánok sok szerencsét!

Ui.: A rossz megfogalmazásért ill. a helyesírási hibákért bocsánatot kérek!

Rólam… Már amennyit tudnod kell

Szia!/Sziasztok!

Akkor most megpróbálok magamról írni egy kicsit… Nem vagyok egy olyan “hű de különleges” ember, de azért pár dolgot leírok…

Tizenhét éves vagyok; Győrben élek, de Budapesten tanulok (koleszos vagyok), a 11. Osztályt kezdem szeptemberben. Szeretem az extrém stílusú/kinézetű embereket, bár jómagam nem tartozom közéjük. Mindig próbálok nyitott lenni minden és mindenki felé, és próbálok elfogadó lenni.

Főként azért kezdtem el blogot írni mert, kicsit úgy érzem, hogy a körülöttem lévőkkel nem tudok olyan témákat megbeszélni, ami engem foglalkoztat.

Többet így elsőre nem írok (nem untatok senkit 😀), de majd szépen lassan megismer úgy is, aki szeretne…